Hullócsillag-zápor

Az Alfa Monocerotidák 2005-ös kitörése

Nyözö, 1995. november 23.

Egy Peter Jenniskens nevű emberke november 21/22-re virradó éjjelre egy hullócsillag zápor jelentkezését jelzte előre. Annyi ilyen "jóslat" látott már napvilágot, hogy a farkast kiálltó juhász esetéhez hasonlóan kicsit bizalmatlanok voltunk az esemény bekövetkeztét illetően. Először 1925-ben és 1935-ben látták ezt a rajt, majd legutóbb 1985-ben is néhányan. Ezt a hullócsillag-rajt alfa Monocerotidáknak hívják.

A kérdéses éjszakára egy erős hidegfront kisöpörte az addig makacsul fölöttünk állomasozó összefüggő felhőzetet, és kemény, fagyos levegő érkezett. Munkahelyemen voltam éppen, amikor Tepi barátom felhívott:
— He-hehehehe! Alfa Monocerotidák, mond ez Neked valamit??? — rögvest megfagyott ereimben a vér — igaz, ekkor még csak képletesen...
— Hová akarsz menni ebben az irdatlan hidegben? — probáltam kitérni a kérdés elől, de ekkor már tudtam: vagyok annyira idióta, hogy elmegyek hullócsillag-nézőbe.

Gondolom nincsen mindenki tisztában azzal, hogy miként zajlik egy meteormegfigyelés a gyakorlatban. Szóval pár teljesen elvetemült, gőzőlt agyú idióta kifekszik az ég alá hálózsákban, és a látott meteorok adatait feljegyzi, égi pályáját pedig berajzolja egy speciális csillagtérképre. Ez ugye nyáron még csak-csak elfogadható a laikus nagyközönségnek, na de télen! Az igazsághoz tartozik, hogy ilyenkor nem papírra jegyzetelünk, hanem magnóra mondjuk az adatokat, így "csak" a rajzoláshoz kell kibújni a jó meleg hálózsákból.

Sikerült a szokásosnál hamarabb lelépnem a munkából, és amint kiléptem az épületből, jó amatőrcsillagászhoz illő módon már emeltem is a fejemet az ég felé. Örömmel állapítottam meg, hogy valóban csodálatosan derült az idő, igaz kemény mínuszok lehetnek. Hazaertem, majd gyors kajálás, a fél ruhásszekrény beletaposása a hátizsákba, és már indultam is.

— Nyözö vagyok, nem hülye! — bíztattam magam a metrón szemüvegem egyengetése közben. Páran kissé meglepve néztek rám, kb. úgy, mintha egy marslakóval találkoztak volna. Elindultunk éjjeli autókázásunkra — miután három ember félórai küzdelme után sikerült kinyitni a kocsi befagyott ajtaját. 23 óra körül már robogtunk is az M1-en a Tardosi-fennsík (Gerecse-hg.) felé, ahol több megfigyelőakció is volt már az amatőrcsillagász történelem folyamán. Odafenn ködfoltok, és helyenként térdig érő hó fogadott minket. Hosszas keresgélés után Vértestolna határában, egy vízmű előtti területen tanyáztunk le — egy arra jaró autós nem kis meglepetésére. Pár másodpercig tanácstalanul állt ott, majd elviharzott — nyilván azt hitte, hogy hallucináció áldozata lett: kb. -10 °C körül lehetett a hőmérséklet...

Egy órája fagyoskodtunk kint az egyébként csodálatos éjszakában, mindenféle meteorokat látva, amikor az első Monocerotida megjelent. Majd pillanatokon belül még újabb néhány. Muszáj volt abbahagynunk a rajzolgatást — egyszerűen nem győztük volna rajzolni is, meg látni is a gyorsan növekvő aktivitást. Amerre nézett az ember, csak az eget összecsíkozó meteorokat látott! Sokuk fényes, de rövid, mindössze 0,3 mp időtartamú volt. Néha egy-két másodpercig még izzott a nyomuk az eltűnésük után is. Káprázatos tüzijáték volt, a legnagyobb aktivitás idején 5 perc alatt 35 meteort látott az ekkor már egyáltalán nem fázó három megfigyelő!!! A meteoreső kb. fél óráig tartott, ez alatt az első, durva kiértékelés alapján 140 hullócsillagot számolhattunk meg. Kiss Laci szegedi amatőrcsillagász barátunk is megfigyelte a rengeteg meteort — személyhívón keresztül tudatta velünk euforikus lelkiállapotát, és a látott darabszámokat. Ebből persze nálunk sem volt hiány — szinte hihetetlennek tűnt, amit átéltünk!

A látványosságnak hirtelen lett vége — mintha filmszakadás történt volna. Még vártunk egy kicsit, azután összepakoltunk, és elindultunk melegedni, enni, inni, aludni — hogy azután másnap déltájban a sebtében angolra fordított beszámolónkat szétkürtölhessük a csillagászvilágnak.

Mindenesetre kicsiny csapatunk egy életre szóló élménnyel gazdagodott ezen az éjszakán. A magam részéről ezek után attól tartok, hogy unalmas lesz az égbolt a szokásos, nyugodt alkalmakkor. Észlelőtársam Tepi és Sárneczky Krisztián volt, de ezt mindenkinek látni kellett volna — így írásban ugyanis nagyon nehéz visszaadni az elményt!