Éjszakai vonatozás

Nyözö, 1995. november 26.

Dögmeleg van — a Magyar Államvasutak ugyanis már csatlakozott Európához: feltalálta a fűtést a vonatokon. Az üléseken lassan hígfolyós lesz a több éves mocsok a nagy hőtől, ezzel is impegnálva az utazóközönség ruházatat. El is kell a vízhatlanság, mivel a fűtést nem lehet lejjebb csavarni, mivel valaki hazavitte a falból kiálló szabályozó gombját. Újjabb tapasztalatot szereztem tehát: vonatozni csak megfelelő csavarógombbal, vagy ennek hiányában kombináltfogóval induljon el az ember.

A meleg hamar kiszárít, kínzo szomjúság gyötör. Inkább elbóbiskolok, miközben utitársaim csapkodják a franciakártyát, és a policáj átszervezéséről beszélnek. Egy már végzett meg egy harmadéves Rendőrtiszti Főiskolas ül mellettem — ahogy szép lassan kiderül a beszélgetésből. Nem akarok odafigyelni — de a fülem akaratlanul rááll a hullámhosszra. Egyéb inger nem nagyon ér ugyanis. Csattog a vonatkerék ahogy áthalad a sín hegesztésein. Egyszer azt mondta egy vasútépitő ismerősöm, hogy 8 méter egy sínszál... Kb. hármat kattan másodpercenként, akkor az annyi mint... mint 86 km/h. Haladunk!

Kinézek a párás ablakon. Odakint minden fekete, csak a távoli települések lámpái maradnak le lassacskán, mint egy kifáradt szentjánosbogár csapat. Pár pötty a horizont fölött állni látszik. Ezek szerint derült az ég... Több nem derül ki a külvilágról, be vagyunk zárva ebbe a dülöngélő dobozba, ami időnként megáll, leugrálnak páran, majd újabbak szállnak fel, a megafon beüvölti, hogy hova megyünk, aztán újra csak a kerekek monoton csattogása, és a halk párbeszédek.

Új útitarsaink egyike atlétaedző, a másik talán civilben levő kiskatona. Friss hangok keverednek a már megszokottakhoz: országos bajnokság, üti, őrm'ster, stb... Lassan elbóbiskolok, és szépet álmodok: beértünk a Keletibe, és vár rám valaki. Aztán hirtelen felriadva rájövök, hogy ez nem igaz, csak álltatom magam — és a vonatot is, mert sivítva megállunk Pécelen.

Minek? Ez gyorsvonat, sohasem szokott itt megállni! Nemsokára megtudjuk a magyarázatot: bombariadó van a Keletiben. Ennek ellenére hiába várom, hogy egy igazi szexbomba várjon a Keletiben... Rendőreink szitkozódnak, kiderül, hogy a tűzszerész kollégáiknak muszáj az egész pályaudvart átnézni ilyen esetekben. Érthető, mert hátha igaz a hír. Állítólag a tűzszerészek immár rutinosak, "csak" 2-2,5 óra a szintidejük az állomáson.

Kimegyünk az éjszakába. Kisvártatva jön egy személyvonat, amit beengednek Kőbánya-felsőig. A tömegközlekedést nem ismerő utasok között kézről-kézre jár egy Bp. térkép. Én két tanácstalan leányzónak ajánlok utazási lehetőségeket, de végül valahol elkeverednek a tömegben.

Így hát megint a villamoson vagyok, a szeretett 13-ason. Már két megállót lemamanyimazok vele, amikor felszáll a két elveszett bárány. Elkalauzolom őket a metróig, ők mennek befelé, én meg kifelé, azaz haza. A Határ-úti metróállomáson nyugi van. A feljáró oldalfalán két hajléktalan. Az egyik a kövön fekszik, nem éppen görögös arcélét egy félig kiürült Éva vermouth takarja, és a képét nyalogató, tündéri kölyökkutya fekete szőrmegombóca. Társa sörösüveges szemét egy pontra szegezi mélán. Inkább gyalogolok hazafelé, várja a fene a buszt. Egy árva lélekkel sem találkoztam a pár perc alatt...

Ezt a napot is túléltem hát! Néha az élet apró, hétköznapi történéseiben is van valami egyedi, megfoghatatlan hangulat. Lehetséges, hogy mégsem olyan sivár és egyhangú ez a világ, csak nem veszünk észre benne bizonyos dolgokat??? Ki tudja...