A téma az utcán hever?

Nyözö, 1995. november 28.

Igen. Legalábbis eddigi témáimról ez elmondható volt. Többen érdeklődtek, hogy mi akar ez lenni: szélmalomharc egy szubkultúráért? Inkább mondanám azt, hogy csak úgy jöttek a szövegek, innét belülről. Ha nagy a nyomás az emberen, akkor valami kipréselődik az emberből — hát belőlem ilyenek jönnek ki mostanában... Azt hiszem, ez nem tartozik a kultúra körébe. Ami pedig az igazi szélmalmokat illeti: azok igencsak kellemes látványosságok!

Lehullott több tonna levél a fákról. Az utcánkat majd 100 éves platánfák szegélyezik, erről elképzelheti mindenki mekkora avarmennyiség borítja az utat. Ez mind az utcán hever. Nézem a néhai általános iskolámból hazamenő gyerekeket, ahogy minduntalan a legnagyobb levéltömegben gázolva csörtetnek végig az utcán. Némelyiknek kis híjján nyakig ér a lomb. Lassan elmosódik a jelen...

Látom a 15-20 évvel ezelőtti önmagamat, ahogy hátamon a tatyóm, az egyik kezemben egy faág, amit a kerítésen húzok végig, no nem a kutyákat bosszantandó, hanem mert jól hangzik a levélzörgés mellett. Másik melső végtagomnál fogva Édesanyám próbál viszonylag avartalan területen tartani — kevés sikerrel. Milyen jó dolog is avarban gázolni, miközben a zsebeid utolsó sarka is kövekkel, tücskökkel, bogarakkal van tele!

Egészen más színű a világ egymétertízcenti magasságból, mások az emberek is, amikor mézesmázos hangon rádkérdeznek:
— Na, kisfiam, szeretsz iskolába járni? — erre a tipikus felnőtt kérdésre eleinte még határozott igen a válasz, majd ez egyre bizonytalanabbá válik. Az ember ellökdösődik a szünetekben még a középiskola első három évében, azután...

Azután nagy, érettségi előtt álló negyedikesként döbbenten lesed az önfeledten fogócskázó elsősöket, és esküdözöl, hogy nem, én nem ilyen voltam... Pedig dehogynem! Az idő telik: megvan az érettségid, és ritka euforikus, túlfűtött boldogság lesz úrrá rajtad: beléptél a felnőtt társadalomba. Eleinte minden összejön, mert még van egy utolsó adag szabadság, szerelem, amolyan ifjúi módon: nem tartósan, de nagy lánggal. Ha továbbtanulhatsz egy felsőoktatási intézménybe, akkor újjabb pár jó éved lesz. Ha nem...

Elkezdesz állást keresni. Ez az igazi a mai Magyarországon! Az asztal mögött kikent kifent munkaügyi előadónő. Szépen kicsinosította magát, de ellenségesen néz rád, hiszen egy általában zavarban levő, magát eladni készülő ifjú zseni áll előtte. Rádnéz, gyorsan elhadarja a következő két alapkérdést:
— Volt mar katona? — nem válasz esetén jön a viszlát, igen esetén jön a második kérdés:
— Hány éves szakmai gyakorlata van?

— Most végeztem, nem látja ez a liba? Honnan lenne szakmai gyakorlatom? Pláne több éves, ráadásul az adott cégnél keresett részterület részterületének a részterületén... — morogsz magadban kelletlenül kifelé kullogva. Ezt eljátszod vagy harmincszor. Van amikor az ügyintézőig sem jutsz el, már a portás sem enged fel a gyárba.

Kicsit megcsömörlesz a felnőttségtől, és lélekben ismét a fapálcádra, meg csomó, csomó lehullott levélre vágysz... Ha nem szégyenled a melót, kb. két-három szinttel a képesítésed alatt azért el tudsz helyezkedni. Gyün a robot, a napsütötte nyári utcákon strandra induló korodbeliek, Te meg...

De legalább önnálló vagy! Aztán ez az öröm is lassan elmúlik, marad a robot. Több év meló után ismét tanulni akarsz. De kiestél a ritmusból, és nem vesznek fel. Azért próbálod tartani az intelektuális kapcsolatot felsőokítás alatt levő barátaiddal. De már nem tartozol közéjük, valahol elbuktad az életedet...

Most megpróbálod mégegyszer, vagy beletörődsz a sorsodba? Nem tudod a választ, de az idő nem vár meg, az csak tellik, méghozzá egyre jobban, és egyre gyorsabban...