Panelvarjúk és műhelymacskák

Nyözö, 1995. december 3.

Vasárnap, és hajnali 6 óra van. Már egy órája ébren vagyok, és halálosan álmosan készülődök a munkahelyemre túlórázni.

Néptelen az utca, sűrű köd gomolyog, ami a nátriumlámpák fényfertőjében olyan képzetett kelt, mintha narancsszínű tejfölben közlekednék. Szinte már várom is, hogy tompa puffanással felkenődök egy gigantikus tejfölöspohár oldalára — de ehelyett a buszmegalló tábláját találom telibe. Miután imigyen tanúbizonyságot szereztem tájékozodó képességem nagyfokú voltáról, azon elmélkedek, hogy amennyiben a felfedezések korában élnénk, bizonyára jó hajóskapitány lettem volna bioiránytűmmel... Gondolataimat a busz megérkezése szakítja félbe.

Elkezdődik a hajnali vakrepülés a narancstejfölben, aminek az egyhangúságát csak az ablakra tapadt mocsok enyhíti némiképp. Élénk színfolt kék járgányunk ebben az óceánban. Bezzeg a villamost azt alig veszem észre, ahogy leugrok a buszrol. Gyorsan keresztülvágok az útkereszteződésen, pár csikorgó autó szikrázó szemű sofőrökkel, egy tigrisbukfenc, és már indulhat is a villamos — velem együtt.

Már a patakparton bandukolok, amikor fekete árnyak suhannak el a fejem felett, és iszonyú károgás közepette megtelepednek a panelházak közötti szűk területen. Jó ébresztő a környékbelieknek. A férgek, pondrók és egyéb talajalkotók riadtan húzódnak vissza rejtekükbe, de párnak így is befellegzett. Ők már humuszként élik majd meg a tavasz eljövetelét — miután áthaladtak a halálmadarak emésztőrendszerén. Szóval megjöttek a varjak is.

Belépek a műhelybe. CicMic, a műhelymacskák legjelesebb képviselője rögtön kajakunyerálásba kezd. Augusztusban született négy tesójával együtt. Szép kis állatka, elvileg teljesen fehér, csak a sok lim-lom es vas közötti bújkálástól kissé szürkés. Egyedül a farka cirmos, de ez gyárilag ilyen — apjától örökölte. Kajájuk az sosincs elég, mert az igazat megvallva drága kollegáim többször hajítanak utánuk vmi. vasdarabot, mint macseledelt. CicMic ennek megfelelően eléggé bizalmatlan, félénk természetű — most megis kézből eszi meg a felkínált tápot. Nagyon éhes lehet. Gyorsan betermeli, majd ellenállhatatlan tekintettel bámul, újabb adagért esedezve. Két lábra áll, úgy ugrik a kezem után. Miután belakott, egész nap a közelemben lődörög, önfeledten pofozza a papírgalacsint, amit egy a Gulágokról szóló újságból gyártok Neki. Ügyes kis kandúr, kár, hogy ilyen sanyarú sorsa van...

Simogatni még nem hagyja magát, de már nem menekül a vasak közé, ha hozzáérek, csak elhúzza a fejét. Én meg betartom a Kis Hercegben foglalt játékszabályokat a szelíditést illetően: csak fokozatosan közelítek hozzá. Én vagyok a Kis Herceg helyeben, CicMic pedig a Rókáéban. Hirtelen ötlettől vezérelve rajzolok egy barányt — csak úgy magamnak. Így ni:

             +----------------------------------+
             |                                  |
             |               O   O   O          |
             |                                  |
             +----------------------------------+

CicMicnek tetszik, és lassanként testvérei is körém gyűlnek, én meg mesélek a figyelmesen néző kis állatkáknak. Nyugodtan ülnek, farkuk a melső lábaik elé kunkorodik, és teljesen olyanok, mint a gyerekek amikor áhitatosan mesét hallgatnak...