Mikulások, Télapók és a kisNyözö

Nyözö, 1995. december 7.

Itt volt a Mikulás, hozott virtuális és valódi csokoládét, utóbbit már lassan csillagászati árakért. Ugyanaz van a papírban, legfeljebb a pártállami keresztségben Télapónak nevezett pirosköpenyest immáron ismét Mikulásnak hívjak. No, meg a már a csoki sem szerencsi, v. egyéb hazai termék, van helyette Stollverck, meg Nestle, meg egyéb ejthetetlen nevek.

Emlékszem, olyan tízévesforma lehettem, amikor egy utcai Télapótól — használjuk az akkor érvényben levő terminológiát — nem fogadtam el a cukrot. Ugyanis Édesanyám szerint utcán cukrot nem szabad elfogadni. No erre a csuhás megállapította, hogy úgy látszik jó gyerek vagyok, és még egyet akart adni. Egy ideig huzakodtunk, aztán csak győzött a csábítás, és az ártatlanságomon sem esett csorba. Mentünk tovább, újjabb puttonyosba botlottunk. Piros kabátja alól kéklett a farmernadrág szára, én meg elkönyveltem, hogy ez bizony már csak ilyen modern Télapó lehet. Jött az iskolába is, igaz, hogy nagyon hasonlított az egyik nyolcadikos srácra, a krampusz meg az igazgató fiára, de ezek is cukrot hintettek a légtérbe, mi meg persze kapdostuk. Énekeltünk nekik egyet, azután tűzés a Nyúldombra szánkózni.

Otthon már nem Télapó, hanem egy másik cég, a Mikulás hozott ajándékot. Én egyébkent ismertem ezt a fickót, leveleztem is vele. A szülők szobájának ablakpárkánya alatt volt a postaládája, közvetlenül a Jézuskáé mellett. Ha rosszalkodtam, akkor bizony a kívánságokkal teli levelem visszajött. Hazaérésemkor félve pislogtam az ablak felé, hogy ott van-e. Ha túl feltűnően csináltam, akkor persze lebuktam, és előbb-utóbb kiderült, hogy megdobáltam hógolyóval az ablakból a magyartanár kopaszfoltját es Ő ennek nem örült... Vajon miért???

Egy évvel később beavattak a titkok-titkába: nincsen Mikulás, jól átvertek. Aha, akkor mégis igaza volt a 6.a-bol a Gézának, nem Ő akart átverni! De a szuleim miert lódítottak? Nem értettem a dolgot, de egy kicsit később átváltoztam Gézává a 6.a-ból, és fölényesen közöltem lelkes osztálytársaimnak, hogy az a csomó ajándék, amivel dicsekszenek, nem is a Mikulástól van, bebebeee! Én már tudooom! Azután leszoktam erről, és a környezetemben levő kisgyerekeknek én is a Mikulásról mesélek, meg rénszarvasszánról, és ilyesmikről...

Hogy miről is jutott ez az eszembe? Tegnap hazafelé jövet láttam két tizenhárom-tizennégy éves srácot, egy zacskó szaloncukorral. Ott áltak a hóesésben, és a felnőtteket kérdezgették:
— Jó volt a bácsi/néni az elmúlt évben? Mikor beszélgetett, játszott utoljára a gyerekével?

A reakció általában értetlen csodálkozás, vagy egy gyors mittudoménpimaszkölyök, esetleg egy foghegyről odavetett semmiközödhozzá volt. Tíz perc alatt mindössze egyetlen anyuka mosolyodott el a kérdés hallatán, miközben a karján ülő kisgyereken igazította meg a sapkát.
— Ma délelőtt. — válaszolta kedvesen, és ezzel el is nyerte a két darab zselés szaloncukrot...