Evolúció és technika

Nyözö, 1995. december 10.

Nyakig fűrészporos vagyok, hiszen már kora reggel óta barkácsolgatok, fúrok-faragok a hideg műhelyben. Éppen a szobámat készülök átalakítani a modern kor igényeinek megfelelően. Az ilyennel meg úgy vagyok, hogy: Csináld magad, annál jobban fogod élvezni és értékelni a végeredményt! Így hát inkább pozdorjalapok, deszkák, szögek, facsavarok, ragadós kenceficék, satöbbik között töltöm az Úr napját.

Munka közben persze lehet gondolkozni mindenféléről. Miközben a leendő számítógépes asztalkám lapját csiszolom fényesre, elmerengek a történelem folyásán, az idők változásán. Az ősembernek nem kellett számítógépasztal, de asztal se nagyon. Hova fejlődött a világ pár ezer év alatt! Tízezer éve a bunkó kifejezés elsősorban fegyvert jelentett, amivel jól kupán lehetett vágni az előlünk elszaladni készülő kaját. Mostanság elsősorban bizonyos emberek magatartását, jellemét nevezzük imígyen... A földi élet hozzávetőlegesen 3,5 milliárd éves, ha ez egy nap lenne, a technika fejlődésére alig 2 tizedmasodperc maradna!

Eleinte a világ holt anyaga fejlődött, szerveződött egyre bonyolultabb formába, majd következett az élet evoluciója. Ezt talán az értelem fejlődése követte. Persze az ember mindig hajlandó magát a fejlődés csúcsának tekinteni, de az tény, hogy jelenlegi ismereteink szerint az emberi agynál nincs tudomásunk komplexebb, és szervezettebb anyagcsomorol. De lehetséges, hogy most utánunk a technika evoluciója következik??? Ez belőlünk, általunk kezdődik, miként az intelligenciánk is az életből hajtott ki...

— Mikre nem képes gondolni az ember csiszolás közben! — döbbenek rá hirtelen, és meglepve nézem a bársonyosan simává lett fafelületet. — Ha figyeltem volna arra, amit csinálok, biztosan sokkal rosszabbul nézne ki!

Egy pillanatra hatalmába kerít valami megfoghatatlan, homályos érzés a világról, amolyam megvilágosodás-féle. Beleborzongok, elhesegetem magamtól a gondolatokat, és inkább belefolyok a munkába. Még pár polc is kellene, de majd este a számítógéppel megnézem, hova férnének el legjobban.

Húzom és forgatom az egérrel a polcokat jelképező téglalapokat, keresem az esztétikus, hasznos, és olcsó megoldásokat. Azután hirtelen azon kapom magamat, hogy átcsúszok egy másik tudatállapotba. Hirtelen meglátom a kész polcokat, ahogyan csodálatosan, már telepakolva állnak a szobában, majd egy pillanat alatt szertefoszlik az egész. Másfél orát vacakoltam a számítógéppel, és a tudatalattim mégis a másodperc törtrésze alatt hozta a megoldást. Lekicsinylő mosollyal nézek a gépre:
— Mégis én vagyok a jobb! — de mégis szorongó, komor érzés lesz úrrá rajtam, ahogy a gép ventillátora egykedvűen tovabb zúg.

Lehetséges, hogy csak egyenlőre vagyunk jobbak? A gondolkodó számítógépeket olyan abszurdnak és lehetetlennek tartottam eddig. De, de én is működök valahogyan. És talán ezt szintetizálni is lehetne. És persze érzelmek nélkül, mert azok ugyebár csak rontják a hatásfokot. Megjelenik előttem egy érzelemmentes, szintetikus világ. Nekem és a lelkemnek nincsen benne hely — ezt egyértelműen érzem. És ez törvényszerűen eljön. Vajon milyen szép, új világ vár ránk?

Szinte hallom a kondícionálást:
— Én 486-os vagyok, és nem kommunikálok 386-os gépekkel, pláne nem 286-osokkal. A 286-os gépek lassúak és buták. Én 486-os vagyok, és nem kommu........