Kiskarácsony, nagykarácsony

Nyözö, 1995. december 18.

Elmúlt az aranyhétvége is — a következő vasárnap már Szenteste lesz. Persze ebben a fene nagy hajtásban még alig volt időm gondolni azokra, akiket szeretek. Szerencsére sokan vannak, csak most annyira máshol zakatolt az agyam, hogy nem is tudom kinek, mit, mikor, mibe, stb. Egy jó felhívást olvastam tavaly valahol, pontosan nem emlékszem már rá, de a lényege valahogy így hangzott: Ne vegyen drága ajándékot! Szeretteinek ajándékozzon szeretetet!

Azért sokfelé járok-kelek a városban, és van vmi. szokatlan a levegőben. Jópár évvel ezelőtt azért minden üzletbe beraktak pár fenyőgallyat, csillogó üveggömböt, vagy egyéb szocreál díszítményt. Azután jött a rendszerváltás(?) és kezdett valamennyi jóízlés költözni a kirakatokba, jöttek fények is, talán némi hangulat is. Azóta ez elhalványult, most már fogyassz és vásárolj!, meg haittveszedkocsitnyerhetsz! dolgok kerültek előtérbe... Szinte dísztelenek a kirakatok, csak a nagyobb áruházak előtt díszeleg karácsonyfa.

Igaz ez kicsit visszás dolog a lelkivilágomnak. A szeretet nevében ennyi fácskat kivágni... Unnepek utan meg lecsupaszítva, szanaszét hevernek az utcákon, és a megmaradt, el nem kelt fák is haszontalan szemétként végzik. Jó esetben néhány idős, fával tüzelő embernek meleget adnak a tél második felére...

Dicstelen sors ez egy nemrég még a széllel beszélgető fenyőfának! Békésen susogtak a szélben, puha tűpaplant terítve maguk alá, madaraknak adtak otthont, és az erzőbb emberek szemét is gyönyörködtettek. Erre jött valaki, és derékban kettévágta, teherautóra rakta társaival együtt, majd beértek a nagyvárosba. Egy colostokkal rohangászó ember jópár zöldhasúra cseréli őket, és egy időre fejjel lefelé lógva egy randa panelház ablaka alatt találják magukat.

Bekerülnek a meleg szobába, belefaragják egy vaskoloncba, majd teleaggatják mindenféle csillogó cuccokkal, 110 vagy 220V-os izzósorral. A gyerekek örömteli szemmel örülnek Neki, elalvás előtt hosszan nézik a világító, csillogó szépséget. Talán ez az egyetlen vigaszuk a fenyőfáknak, de szomorúan néznek közben a gyerekekre. Ezt gyermekkorban még megérzi az ember, de később sajnos már nem. Talán meg nem is látott behavazott fenyőerdőt a gyerek. Talán az szebb karácsonyi látvány, mint egy teleaggatott, halott lény...

Emlékszem, egyszer hatalmas karácsonyfám volt, amolyan földtől a tlafonig fajta, ami akkortájt kb. háromszor akkora volt mint én... Örültem neki, és bánkódtam is — ugyanis atyám teraszt épített a műhely elé, és az ott útban levő fenyő került a szobámba. Ekkor tudtam meg, hogy nem a Jézuska intézi itt az ajándékokat, meg a fenyőt. Előző évben még komoly, nehezen megválaszolható kérdést tettem fel ezügyben szüleimnek: — A Jézuska miért vág ki ilyen sok fenyőfát Karácsonykor? Nem szereti őket?

Furcsa volt, mert a Jézuska mindig a szeretet jelképe is volt. Az akkori karacsonyfám nagyon szomorú volt. Néztem a paplanom alól, és szinte hallottam ahogy szomorúan susognak az ágai, pedig a szobában nem fújt semmiféle szél...