Egy hétköznap krónikája

Nyözö, 1996. január 7.

Reggel öt óra van, Édesanyám már talpon van, és éppen ébresztésemmel foglalatoskodik. Hiába no, munkába kell menni — megint kezdődnek a hétköznapok.

Kitámolygok a konyhába, miközben a szemhéjamat feszegetem, felhörpintek egy pohár multivitamint, majd tovább szendergek a mellékhelyiségben. A mosdáshoz használt hideg víz (átmenetileg) felébreszt. Unottan, gondolatok nélkül majszolom a reggelit, teát hörpölgetek. Az óra mutatója egyre közelebb áll ahoz a pozícióhoz amikor már indulnom kell. Belemászok a ruháimba, rá kabát, sapka és egyéb meleg holmi — állítólag -7 fok van odakinn...

Minden gond nélkül kiérek a villamoshoz, majd a sárga járgány fél megálló után leáll. Bedöglött a kettővel előttünk levő, így a sofőr kinyitja az ajtókat, a tömeg meg elindul gyalog a jégpáncéllal borított gyárdűlőn. Az előttem haladót majd lerántja a jégre repülő kutyája (amolyan Red Bull terrier lehet) — kicsit felzaklatta ugyanis a gyárkapukat őrző társainak vonyítása.

Két megálló legyaloglása után beindul a forgalom, száguld a villamos — ismét egy megállónyit, aztán nem indul, csak szaggatottan berreg. A vezető komótosan hátracsúszkál, felállítja az oldalülésen ücsörgőket, felemeli a padot. Alatta kusza elektronika-, és mechanikahalmaz. Egyet csettint, megfog egy vezetéket, határozott mozdulattal kitépi, feltekeri a kezére, majd eltűnik kicsiny fülkéjében — és lám: már megyünk is tovább...

Főnököm nincsen elragadtatva látván öt percnyi késésemet. Már csak legyintek, hiszen ismerem. Felesleges neki bármit is magyarázni. Inkább nekifogok a munkának. Van belőle bőven, szabályos év eleji hajrá bontakozik ki, így azután azon kapom magamat, hogy ebédidő van. Csendben eszegetek, miközben a rádióban éppen azt sorolják, hogy minek mennyivel ment fel az ára, kollegáim folytott káromkodásával kísérve. Érdekes előadás, mindig ez megy, ha a Déli Krónikát hallgatjuk. Az asztal alól elősomfordal CicMic is, kicsit lefogyott ugyan másfél hetes magányában, de él. A sarokban talált tollmaradványok alapján feltalálta magát, a növényekkel ellentétben — szegények teljesen kiszáradtak. CicMicnek odaadom a falatnyi sülthalmaradványt, a virágokat is meglocsolom. Lassan a híreknek is vége, az emberek belenyugszanak a megváltoztathatatlanba, újabb 3 órányi munka után mehetünk hazafelé.

Tiszta, derült idő van éppen, idehaza vendégeket találok a házból. Beszelgetünk a szokásos társasági sablon alapján: röpködnek a hogyvagyköszenjól-ok, a sok boldogújevet-ek, a megfolytanámabokroselvtársat-ok, meg a milyendrágasagvan-ok. Közben besötétedik, a vendégek lemennek saját lakásukba, én meg beöltözök egy kis csillagászatra. Leészlelek két változócsillagot, vacsorázok, majd Tepivel belevetjük magunkat a munkába, ez itt a számitástechnika ideje. Közben szüleim a másik szobában a Juingoknak szurkolnak...

Éjfélkor feladom a leveleimet, az Arénában összeakadok kedves virtuális barátaimmal, bár vannak már néhányan, akiket élőben is láttam. Itt már szombat van, a tengerentúliak meg csak uzsonnázni készülnek, a keleti hídfőállásokról arénázókat pedig reggeli tornázó kínaiak zavarják... Ötödszörre sikerül ténylegesen is kilépni az arénából, és jöhet az alvás ideje — mivel az első szombat máris munkanapként virradt meg...