Az éjszaka dícsérete

Nyözö, 1996. január 18.

Derült égbolt fogadott szombat este. A szemem is káprázott a monitortól, és szerintem már CicMic is megunta volna az egész napos monstre egerészést. Amint besötétedett hónom alá csaptam csillagtérképeimet, a speciális észlelőlámpámat, nyakamba akasztottam a binokulárt, megmarkoltam a tavcsőallványt, és kicsortettem az előszobaba. Szüleim sokatmondó tekintettel néztek rám, pedig már megedződtek bogaraimat ismerve...

Fagypont fölötti, kellemes idő volt. Amint megszokta szemem a sötétséget, a szomszéd felkapcsolta a konyhai világítást — totálisan elvakítva ezzel. Morcosan igyekeztem valamilyen úton-módón kitakarni a környező tereptárgyakkal a nemkívánatos fényáradatot. Közben persze tisztességgel átestem valami galád fűcsomón, és tompa puffanással elterültem a földön — így legalább már itt is csillagokat láttam. A zajra persze a környék összes kutyája éktelen vonyításba kezdett, de a szomszédság már rutinos! Ha éktelen csaholás hallatszik kintről, akkor először kilesnek az ablakon, és csak borult ég esetén néznek körül odakinn...

Mire jó, hogy még téli éjszakákon is kint fagyoskodik az ember a távcsöve mellett, és megszállottan rajzolgat, jegyzetel észlelőlámpája pislákoló fényénel? — szoktak erre kérdezni a laikusok. A válasz nem is olyan egyszerű, mint azt gondolnánk... Mert hát ugye minek áztatja a pecás éjjel-nappal a damilt az előtte lötyögő vízben? Miért babrál a rádióamatőr mindenféle szúrós lábú herkentyűkkel órákon, napokon át? Miért mászik valaki életveszélyes hegyekre?

Erre egy amatőrcsillagász-hegymászó, a magyar Himalája-expedíció jeles képviselője egyszer azt válaszolta: "Azért mert ott van az a hegy!" Ennyi az egész? Végeredményben igen. Az égbolt is itt van, akarva akaratlan a fejünk fölé borul. És őszintén belegondolva szerintem kevés ember van, akit nem ejtett gondolkodóba egy sötét, hold- és városfény mentes, szikrázóan csillagos éjszaka. Varázslatosan hömpölyög a Tejút ködszerű fényszalagja, teleszórva a sokezer csillaggal. Időnkent hullócsillagok csíkja hasít ebbe a ragyogó karpitba, kedvesünk hozzánk bújik, és a szokotnál is érzékibb kézfogás közben kívánunk valamit. Akkor is, ha nem vagyunk babonásak, és általában senki sem kíván gonoszságot a hullócsillagoktól — igaz szerintem azok nem is teljesülnének. Mi van ott? Miert vagyunk és kik vagyunk tulajdonképpen? Miért vannak miértek? Miért, miért, miért....??????? — ezernyi megválaszolhatatlan kérdés kacag ránk a csillagoktól... De azok sem tudják a választ.

Mit találok én ebből Budapest fenyözönéből??? Vajmi keveset, de felidezi bennem az igazi, lámpátlan éjszakák minden varázsát. Éjjel egyébként is nyugalom van, csend, és éjfél után a városi szmog is megül a talajszinten, különös hangulata lesz mindennek. Az idő mintha megállna, teljesen szokatlan gondolatok törnek fel a tudatalattimból. Ilyenkor kicserélődök, kitisztulok. Eszembe sem jut, hogy másnap reggel milyen munkahelyi gyötrelmek várnak. Nincs Bokroscsomag, meg egymást gyűlölő, utáló emberek, nem csörtet senki... Általában sietős mozgásom lelassul, nyugodtan lépkedek a kertben, komótosan lapozgatom a térképeket, jóbarátként üdvözlöm a távcsőben feltűnő ismerős csillaghalmazokat, gázködöket, változócsillagokat. Másnak talán egy csomó fényes pöttyöt, és egy fénypacnit jelentenek csupán, de a számomra ezek hozzám tartoznak. Pedig ezek közkincsek lehetnenek. Talán csak szégyenlik az emberek kimutatni a szép iránt érzett vonzalmukat? Szégyen egy kicsit romantikusnak, álmodozónak lenni?

Szerintem nem. Inkább tartsanak kicsit habókosnak, de én szeretem a szépet...