Az éjszaka dícsérete

Nyözö, 1996. január 18.

Derült égbolt fogadott szombat este. A szemem is káprázott a monitortól, és szerintem már CicMic is megunta volna az egész napos monstre egerészést. Amint besötétedett hónom alá csaptam csillagtérképeimet, a speciális észlelőlámpámat, nyakamba akasztottam a binokulárt, megmarkoltam a tavcsőallványt, és kicsortettem az előszobaba. Szüleim sokatmondó tekintettel néztek rám, pedig már megedződtek bogaraimat ismerve...

Mire jó, hogy még téli éjszakákon is kint fagyoskodik az ember a távcsöve mellett, és megszállottan rajzolgat, jegyzetel észlelőlámpája pislákoló fényénel? — szoktak erre kérdezni a laikusok. A válasz nem is olyan egyszerű, mint azt gondolnánk... Mert hát ugye minek áztatja a pecás éjjel-nappal a damilt az előtte lötyögő vízben? Miért babrál a rádióamatőr mindenféle szúrós lábú herkentyűkkel órákon, napokon át? Miért mászik valaki életveszélyes hegyekre?

Erre egy amatőrcsillagász-hegymászó, a magyar Himalája-expedíció jeles képviselője egyszer azt válaszolta: "Azért mert ott van az a hegy!" Ennyi az egész? Végeredményben igen. Az égbolt is itt van, akarva akaratlan a fejünk fölé borul. És őszintén belegondolva szerintem kevés ember van, akit nem ejtett gondolkodóba egy sötét, hold- és városfény mentes, szikrázóan csillagos éjszaka. Varázslatosan hömpölyög a Tejút ködszerű fényszalagja, teleszórva a sokezer csillaggal. Időnkent hullócsillagok csíkja hasít ebbe a ragyogó karpitba, kedvesünk hozzánk bújik, és a szokotnál is érzékibb kézfogás közben kívánunk valamit. Akkor is, ha nem vagyunk babonásak, és általában senki sem kíván gonoszságot a hullócsillagoktól — igaz szerintem azok nem is teljesülnének. Mi van ott? Miert vagyunk és kik vagyunk tulajdonképpen? Miért vannak miértek? Miért, miért, miért....??????? — ezernyi megválaszolhatatlan kérdés kacag ránk a csillagoktól... De azok sem tudják a választ.

Mit találok én ebből Budapest fenyözönéből??? Vajmi keveset, de felidezi bennem az igazi, lámpátlan éjszakák minden varázsát. Éjjel egyébként is nyugalom van, csend, és éjfél után a városi szmog is megül a talajszinten, különös hangulata lesz mindennek. Az idő mintha megállna, teljesen szokatlan gondolatok törnek fel a tudatalattimból. Ilyenkor kicserélődök, kitisztulok. Eszembe sem jut, hogy másnap reggel milyen munkahelyi gyötrelmek várnak. Nincs Bokroscsomag, meg egymást gyűlölő, utáló emberek, nem csörtet senki... Általában sietős mozgásom lelassul, nyugodtan lépkedek a kertben, komótosan lapozgatom a térképeket, jóbarátként üdvözlöm a távcsőben feltűnő ismerős csillaghalmazokat, gázködöket, változócsillagokat. Másnak talán egy csomó fényes pöttyöt, és egy fénypacnit jelentenek csupán, de a számomra ezek hozzám tartoznak. Pedig ezek közkincsek lehetnenek. Talán csak szégyenlik az emberek kimutatni a szép iránt érzett vonzalmukat? Szégyen egy kicsit romantikusnak, álmodozónak lenni?

Szerintem nem. Inkább tartsanak kicsit habókosnak, de én szeretem a szépet...