HétköznaplóHIX TIPP #2579Nyözö, 1997. augusztus 20. Többen is kérdezték az elmúlt időszakban, hogy ugyan mi van CicMic-el, vagy a 99-es busz ifjú anyukájával,
hogy gyökeres fenyőt vettek Karacsonykor, hogy mi a fene lett Darbi sorsa miutan megkapta a nevét...
Nincsen semmi különös, csak hétköznapok vannak, és természetesen
utazgatok mostanában is, mert ugyebár a mai mobilizált világban utazni muszáj. Most nyár van, es ez kicsit színesíti a hétköznapokat, de lassacskan ebből is kifelé ballagunk. Igen, voltak nem hétköznapi nyári elményeim is: például bábáskodtam egy új forrás születésénél, voltam hulla, voltam boldog, voltam szomorú, voltam fáradt, voltam szikrazóan csillagos
égbolt alatt, hallgattam a sátorban a vásznon kopogó eső pergő ritmusú, virtuóz dobolásat...
Még pár nap, es a naptárról letépve megjelenik az első szeptember felirat. Hirtelen betódul a tudatunkba az ősz kezdete. A mézédes szőlők íze, aranybarna alkonyi napsugarak, az elmúlás csendes nyugalma, a szürken, lemondóan hulló esőcseppek tócsán gyűrűző vízkarikai...
Kicsivel azután, hogy kibújtam az erdőből egy nap éppen munkába igyekeztem a szokásos buszjáratommal. A sarokban fehérruhás, hosszúnadragos, masgasított sarkú cipőjű, szélbenröpke hajú szöszke ücsörgött. Nem vettunk tudomast egymásról, én olvasgattam tovább a nyaralást idéző kedves verseskötetet, ő meg bámult kifelé az olvadozó aszfaltú kora délutáni Budapestre... Aztán a
ligetnél felpattant a buszra 5 fiatalember, láthatóan külföldi turista.
Gyors ütemben előjött belőlük a csapatszellem, valami melyről jövő vadászösztön. Pillanatok alatt megtörtént a bekerítés, jött a verbális fázis — jobb híjjan angolnémethéberarabfrancia kevereknyelven. A leányzó kissé leányzós zavarában csak a bemutatkozásukra válaszolt egy röpke Éva kijelentéssel, de a srácok heves gesztikulásaikkal sem tudtak kicsikarni belőle egy mosolyt. Nemsokára feladtak a küzdelmet majd nagy zajjal leszálltak, egy kedves, beteg, bottal közlekedő bácsika
meg fel. Éva már éppen állt fel, amikor egy szinten nem éppen fiatal utastársunk rámordult:
— Maga a fiatalabb akkor adja át inkább maga a helyet! — dörögte, miközben Morgoth minden utálatával végigmérte Évat, majd mint aki jól végezte dolgát
visszahuppant a helyére.
Talán mondanom sem kell, hogy ezután meg annyira sem akart mosolygni. Az
utazóközönség persze felfigyelt az eseményekre, a mérleg egy rovid pillanatig
billegett, majd a morcos öregúr szánakozó fejcsóválásban, Éva pedig kedves
mosolyban részesült buszunk hevenyészett esküdtszékétől. A leányzó azért
eléggé elszontyolodott a mogorva támadástól. Egy középkorú hölggyel
beszélgetésbe elegyedtek közvetlenül mellettem. Egy ideig hallgattam
a rögtönzötten kiépülő női szolidaritást, kis anya-lánya stílussal
keverve, aztán nem álltam meg a belekotyogás nélkül:
— Tudod mit Éva? Érdemes lenne megpróbálni amit a srácok mondtak Neked!
Mosolyogj! Ha belülről jön, az csak jót tesz az emberekkel... — szőttem bele a
magamét a beszélgetés fonalába.
Ezután még kitárgyaltuk hármasban a turisták harsányságának pszichológiai okait,
az öregurak savanyúságának alapeseteit, végül leszálltunk a végállomásánál.
— Szia Éva! És, ne feledd: mosolyogj!— kacsintottam, és hónom
alatt az oly' kedves könyvemmel eltűntem a Blaha forgatagában....
|
