Furcsa, érdekes világ

HIX TIPP #2584

Nyözö, 1997. augusztus 26.

Forrón, magasról sütött le a Nap. A metrólejáró lépcsői mint mohó lefolyók nyelték el a barnán-szőkén-feketén hullámzó embertömeget. A buszokban, villamosokban izzadtságszagú testek préselődtek össze. Szoktam is mondani erre, hogy kb. úgy nézhetünk ki, mint a heringek a szardíniásdobozban. Inkább egy hűvös erdő mélyén kellene sétálgatni ilyenkor, ahol csend van és nyugalom. Esetleg valami hűvös hangon csobogó kis patak partján hallgatni az egymással kergetödző hullámtarajakat...

Hirtelen eszembe jutott a még friss élmeny, amikor Aggtelek környékén táboroztunk, és szinte hallani véltem a Bojamér-forrás állandoan zubogó, csilingelő hangját, a környező fákkal játszadozó szél sóhajtásait, a levelek érzéki zizzenéseit, éreztem a patakvíz csontig hatoló hidegét...     ...de vegül engem is beszívott a metró gigászi víznyelője.

A mozgólépcső tetejénél ismerős dallam ütötte meg a fülemet, a Napfivér és Holdnőver refrénje. Egy fehérbotos fiatalember ült a morgó lépcső aljánál, és harmonikán zenélt, kíséretként egy egyszerű külsejű, kedves lány furulyázott. Időnként pénzcsörrenés jelezte, hogy műértő közönség hallgatja a szívhez szóló dallamokat, amit a furulyaszó köszönömnyi megszakadása követett. Sokan felfigyeltek a dallam tiszta erejére, így ez a kis szünet vagy tízszer is megtörtént, amíg leértem a lépcső hátán az állomásra. A zenéhez nemsokára társult a metrószél susogása, majd a zene fokozatosan beleolvadt az alagútból kirobbanó szerelvény csikorgó fékzajába, a kitóduló utasok lábdobogásába, a villanymotorok átható éterszagába.

Miközben a pléhdobozba zárva suhantunk a föld alatt, kibújt belőlem a kisördög, és számolgatni kezdtem. A mozgólépcső kb. 1,5 perc alatt ért le, ezalatt tíz alkalommal csörrent zenészeink pénzesdoboza. Ha csak egy tizest dobtak be fejenként az adakozó lelkű emberek, akkor ez nem is olyan rossz órabér... Főként, hogy valószínűleg volt aki nem csak egy tizest dobott oda. Igaz, cserebe okoztak az ember fülének pár másodpercnyi örömöt.

Felfelé jövet a Mockba-téren kicsit más volt a stílus. Ősz szakállú, lerobbant külsejű bácsika xszilofonozott pár ortodox szentkép társaságában. Az ő "szakterülete" jóval kevésbé lehet kifizetődő... Bizonyára nem járnak rosszul azok a virágárusok sem, akik most fizették ki az egyenruhásoknak a "napijegyeiket", miközben a nap hevétől eltikkadt árujukat a szökőkút vizében probálták életben tartani. Aztan az utcából elők tisztes munkásosztályához tartozhat az a kisszéken ücsörgő bácsika és néni, aki BKV-jegyet és virágokat árulgat az üvegajtónál.

Az utcaból élők értelmiségi rétegéhez tartozott a Könyves Bandi és nevezetes standja, amit ki tudja miért eladtak nemrég. Ugyan most is árulnak ott könyveket, de a választék minősége igencsak megcsappant. Látható módon az új tulajnak nincsen annyira rajta a lelke a kultúra ütőerén — hogy kisebbfajta képzavarral éljek...

A villamoson utazva megdöbbenve veszem észre, hogy a tegnap látott srác szép, elegáns mamájával és egy kutyával utazik. Hmmm.... Tegnap még más volt a kép. Nem volt se kutya, se mama. A halálfejes póló ugyanaz volt, csak akkor egy ragasztóval teli nylonzacskó is társult a vizenyős tekintetű ifjonc öltözékéhez. Vajon tud az előző napi esetről a láthatóan jólétben élő család többi tagja?

Furcsa, érdekes világ ez, mitagadás...