Ősz húrja zsong...HIX TIPP #2610Nyözö, 1997. szeptember 21.
Megmondtam elöre, Ti vagytok a tanúim rá — megmondtam, hogy nemsokára
beköszönt az ősz. Persze ehhez nem kell különösebb jóstehetségnek
születni, hiszen így megy ez már megszámlálhatatlan év óta. Ismételten volt
egy szép, napfényes vasárnapunk, ami lassan csillagfényesbe fordul át.
A levegő mozdulatlanul áll, a Nap kellemes melege simogatja
az ember bőrét — nyoma sincsen már a nyári, kiméletlenül UV-korbácsot
suhogtató sárga korongnak... Békésen önti el a leszalló napkorong
mézszíne az édes szőlőfürtöktől roskadozó lugast. Olyan sűrű a fény, hogy az
ember szinte várja, hogy nagy, méla cseppekben aláhulljon a levelek hegyéről.
Az idő is ilyen mézszerű lassúsággal, békésen telik.
Az esti csendet egy a szomszédból áthallatszó harsány reklámszignál töri meg,
és az oly érzékeny varázslat pillanatok alatt szertefoszlik. A Nap riadtan
elbújik a fák koronája mögé, a levegő gyorsan lehűl. Az első csillagok gyenge
pislákolása próbalna áttörni az alkony, no meg a városi fények fátylán.
Az alkonypír feltékenyen a Nap után fut, Budapest fényei pedig egyre erősödve
nyelik el az éjszakai csillagos ég halovány szépséget.
Vajon hány városlakó látta már teljes pompájában a koraesti
égboltot így szeptemberben? A nyugati égbolt és a zenit még a
romantikus nyári estékre emlékeztet — ugyan didergünk kicsit, de
meg tisztán látható a Vega-Deneb-Altair határolta Nagy Nyári
Háromszög...
Ha most nem a város közepén lennénk, akkor magasan a
fejünk felett ott tobzódna a Tejút buja csillagfelhőivel,
halmazaival, gáz- és porködjeivel. Feltekintve talán jobban
értenenk, hogy igen, nekünk itt van az otthonunk, ezen a kis
bolygón, aminek az évmilliók alatt összegyűlt kincseit most
éppen arra pazaroljuk, hogy letöröljük az égről ezt a csodat.
Talán éppen azért, hogy ne gyötörjön minket a lelkiismeret holmi kozmikus
identitástudattól.
Bebújunk a jól bezárt ablakú lakásainkba és miközben magunkra
húzzuk a takarót, eszünkbe sem jut, hogy nem is olyan régen,
mennyire más volt még a világ... Öregapáink a pásztortűznél,
a csillagsátor alatt üldögélve ugyan nem tudták, hogy milyen
messze van a Hold, és sejtelmük sem volt a csillagokban dúló
magfúzió mibenlétéről -- mégis bizonyos értelemben véve a mai
embernél jóval többet tudtak helyükről a világban. Jobban
ismerték azt, ami manapság lassan feledésbe merül: az emberséget.
Ha van egy kis időd kedves Olvasó, ülj ki a tűz és az égbolt mellé egy este,
és figyelj. Meg fogod látni azt a világot, amibe nem csak
a magfúzió és a Hold távolsága fér bele, hanem a kedvesed
tűzfényben lobogó tekintete is...
|
